Tizenegyedik élménybeszámoló

Hát ez a hét is nagyon gyorsan eltelt!
Húsvét hétfővel kezdődött. Apu megint dolgozott így Mamival itthon maradtunk édeskettesben. Mivel a Mami jól bezárta az ajtót és azt mondta, hogy senkit sem fog beengedni így nem jött senki meglocsolni a Mamit. Ő azt mondta, hogy nagyon nem szereti ezt a húsvéti locsolkodást! Nem értem miért. De én az Apuval este megbeszéltem, hogy majd én meglocsolom a Mamit. De mintha megérezte volna, hogy mire készülök, nagyon elővigyázatos volt. A pelenkákat egész nap nagyon gyorsan cserélte alattam. Így nem sikerült a húsvéti meglepetésem neki. Pedig mondtam is az Apunak, hogy nagyon igyekeztem, de a Mamit nem lehet meglepni. Azt mondta az Apu is, hogy ez így van. Nagyon nehéz meglepetést szerezni neki. Mert a Mami az Apu szerint egy boszi. Nem tudom mi az, de biztos valami kedves és aranyos valami lehet.
A hét első felében sajnos nem volt jó idő. Állandóan esett az eső vagy fújt a szél. Szegény Mami többször is felöltöztetett, hogy elvisz sétálni, de mindig elkezdett esni az eső vagy a hó, mire leértünk. Így jöhettünk vissza és vehettük le a ruhát, amit rám adott a Mami. De aztán a hét második felére kisütött a nap. Így mehettünk újra sétálni többször is egy nap. Dél után el szoktunk menni a belvárosba vagy Örökösföldre vagy a Bujtosi tóhoz. Azt mondta a Mami, hogy a tónál nagyon szép madarak élnek. Kacsák, sirályok. Mami azt mesélte, hogy ők repülnek. Mi az a repülés? S egyáltalán mi az a madár? Talán majd egyszer én is meg fogom látni. De ahhoz az kellene, hogy ne aludjak el séta közben. Én próbálom nyitvatartani a szemem, de vagy a Nap süt bele és akkor becsukom és úgy maradok vagy egyszerűen becsukódik a szemem és sehogysem tudom kinyitni. Meg valahogy a babakocsiból nem is látok ki oldalra csak felfelé. Arra pedig még nem láttam semmi érdekeset. Érdekesebb dolgok történhetnek mellettem, de azt nem látom, csak a babakocsim oldalát. Azt meg már elég régóta nézem és nem történik semmi változás.
Az Apu ezen a héten is nagyon sokat dolgozott. Alig volt itthon. Amikor a kórházban alszik akkor a Mamival meg szoktuk látogatni benn és viszünk neki vacsit, nehogy éhes maradjon. Ennek nagyon szokott örülni és beszélgetünk ilyenkor ha van egy kis ideje. Ha nincs akkor pedig elkísér bennünket egy ideig és utána megy vissza a betegekhez, hogy meggyógyítsa őket.
Az Apu azt szeretné, ha orvos lennék, mint ő. De én nem tudom az micsoda. Így én inkább valami olyan foglalkozást fogok választani, ahol feküdni lehet, színes dolgok vesznek körül, amiket el kellene érni, ahol beszélgetnek velem és mosolyognak rám.
Ahogy látjátok tényleg sok minden történik velem. S nagyon gyorsan telnek a napok.