Tizenkilencedik élménybeszámoló

Egy kicsit megkésve, de újra írok Nektek egy kicsit a hetemről.
Az az igazság, hogy azzal, hogy végre beköszöntött a jó idő, nagyon egyformák lettek a napok. A Mamival sétálunk sokat a városban. Ha a belvárosba megyünk, akkor ott szoktuk nézni a kirakatokat vagy bemegyünk a postára és elintézzük a levelezésünket, befizetjük a csekkeket vagy a Mami eszik egy fagyit, amit én is szeretnék megkóstolni, de a Mami azt mondta, hogy én még olyat nem ehetek, mert nagyon hideg. De ha már nagyobb leszek, akkor az Apu biztos fog nekem venni nyáron fagyit. Legalábbis nagyon remélem. :o) A postán nagyon sok ember szokott lenni. Állandóan néznek és gügyörésznek nekem, mintha valami bolond lennék és nem érteném a szép beszédet. De van aki nagyon aranyosan mosoly rám és akkor én is visszavigyorgok rá a fogatlan mosolyommal. Mert nekem még nincsen fogam. De a Mami azt mondta, hogy most még örül neki, hogy nem nőttek ki. S nem maradok le semmiről sem. A kirakat nézelődés is érdekes dolog. Mert a fény üveg mögött sok-sok színes dolog van. S az üvegben még láthatom is magamat, ha akarom. Csak az a baj, hogy a mózesből annyira nem látok ki csak, ha nagyon kitámasztom magamat a karjaimmal. De a Mami azt mondta, hogy az nagyon veszélyes és ezért lassan most már jó lenne, ha az Apu segítene neki a sportkocsi összeszerelésébe. Pontosabban csak egy valamiben kellene a segítsége, mert oda férfi erő kellene. Végülis lehet, hogy én is tudnék segíteni, mert én is erős férfi vagyok. Vagy csak leszek? :o)
Szoktunk még a tóhoz is menni. Madarakat még mindig nem láttam, mert mindig elalszom mire odaérünk. De talán majd, ha ez a sportkocsi elkészül, akkor ébren tudok majd maradni és akkor látni fogom én is. Pedig mondta a Mami, hogy vannak most már kiskacsák is. Állítólag olyan picik, mint amilyen pici én vagyok. És még pelyhes a tolluk. Nagyon kíváncsi vagyok rájuk. De milyen lehet az a pelyhes? Azt mondta erre a Mami, hogy olyan finom lehet őket megérinteni, mint amilyen az én bőröm. Hát én ezt nem tudom.
S képzeljétek el a héten már ettem valami almát. Csak pár kanállal kaptam eddig, de nagyon ízlik. Nagyon finom. S azért is jó enni, mert az almán ahogy nyammogok valami lé is jön ki, ami kifolyik a számon és ettől minden tiszta almalé lesz, s ragad. :o) De a másik ami nagyon tetszik, az a kanál, amivel a Mami etet. Próbálom mindig megfogni, de eddig nem sok sikerrel jártam. Talán majd a következő héten. Szurkoljatok Nekem!

Tizennyolcadik élménybeszámoló

Megint itt vagyok! Most, hogy egy hete itthon vagyok, meg kell szoknom mindent újra. De általában a napok ugyanúgy telnek, mint eddig. Ha jó az idő akkor megyünk sokat sétálni, ha nem jó, akkor a szobámban a járókában levegőzöm a játékaim és barátaim társaságában. Itt sokall tágasabb a terület és közben tudok „jönni-menni” és nem kell egy helyben feküdnöm, majdhogynem mozdulatlanul a mózesben.

A forgást azóta is produkálom a hasamról a hátamra és napról-napra egyre ügyesebb vagyok és egyre gyorsabban is megy. De még nem mutatom meg senkinek sem, hogy hogyan csinálom. Ez legyen továbbra is az én titkom. :o)

Ezen a héten három új dolog is történt velem.
Első, hogy már elalszom úgyis, hogy az oldalamon fekszem és Breki barátomat ölelgettem, pontosabban majdnem megfojtom. De nem panaszkodott, mert tud levegőt venni biztos a bőrén keresztül is. Meg szeret engem nagyon.

Második, hogy kedd óta folyamatosan megy a hátamról a hasamra fordulás. Nem mindig megy zökkenőmentesen, mert a kezem rossz helyre kerül – magam alá – és akkor nem tudok fordulni. Szóval ezt gyakorlatsort még kell egy kicsit csiszolni, hogy olajozottan menjen, mert akkor a Mami nem is kell majd ahhoz, hogy megfordítson, amikor már elfáradtam a játék közben és szeretnék aludni. De amikor elfáradok, akkor nem mindig jön ez össze nekem, így még kell a Mami segítségét kérnem.

S a harmadik dolog volt a legnagyobb. A Mamival és az Apuval voltam vérvételen. Először a Mamitól vettek vért, majd tőlem. Nagyon félt az Apu, hogy hogyan fogom viselni, mert a Mami is, meg az Apu is fél a vérvételtől. Az Apu még jobban, mint a Mami mostanában. Nem is érti senki, hogy akkor hogyan lett orvos. De azt mondja, hogy más kiírni másnak és más dolog, amikor neki írják ki. Na de ez a blog rólam szól így vissza is térek az eredeti mondanivalómhoz. A Mami ölébe vett és jön két néni. Az egyik megfogta a bal kezem a másik meg megszúrta a kézfejemet. Akkor sírtam egy kicsit, de utána már nem. Csak néztem, hogy mi történik és mosolyogtam mindenkire. S képzeljétek el három képcsővel vettek le tőlem. Az nagyon sok szerintem. S szerinted?